Manapság nem árt orvosnak és betegnek is tisztában lenni a jogaival. A paleolit táplálkozást ajánlók többször találkoztak már azzal a visszajelzéssel, hogy a paleolit táplálkozás nem szerepel a hivatalos ajánlásokban, ezért nem fogadható el annak javaslata. A betegek pedig sok alkalommal azzal találkoznak, hogy az orvos nem támogatja ezt az életmódot. Arról nem is beszélve, hogy van még egy a lehető legrosszabb variáció is, mikor az orvos félelmet keltve a betegben, lebeszéli erről a gyógymódról. Ha elolvassuk ezt a cikket, örömtelien állapíthatjuk meg, hogy minden orvost és pácienseit is védi a jog abban az esetben, ha olyan módszert választ, amely a beteg gyógyulását és hatékonyabb gyógyítását eredményezi. Így a paleolit étrend és a vele kapcsolatos orvosi tevékenység abszolút beleillik a mindennapi orvoslás szabadságába. Ennek legnyilvánvalóbb jele, hogy a betegek jobban vannak, jelentősen javul állapotuk és bizony kimondhatjuk, az élettanilag lehetséges esetekben a betegek meg is gyógyulnak. 

-- dr. Tóth Csaba

2013-05-07 .

AZ ORVOSOK JOGAI

A cikk szerzője: dr. Szebik Imre, orvos, bioetikus, a Semmelweis Egyetem, Magatartástudományi Intézet munkatársa

Vezető nemzetközi lapban megjelenik egy kutatási eredmény, ami alapján az érvényes protokoll szerinti kezelés a kutatásban részt vett betegek többségénél nem bizonyult hasznosnak. Az eredmények magukért beszélnek: a nagy presztízsű amerikai klinika által koordinált nemzetközi kutatás során több ezer beteget vontak be a vizsgálatba, s a kezelés haszontalansága egyértelműnek mutatkozott. Mit tehet ilyenkor az orvos? Köteles-e megvárni, amíg országában a szakma vezetői megváltoztatják a szakmai protokollt, vagy hivatkozhat a terápiás szabadságra? Mit jelent a terápiás szabadság, s mik a feltételei?

A terápiás szabadság közismert fogalom, az orvosok egyik jogaként is ismerjük. A gyakorlatban azonban számtalan esetben nem világos, mit jelent az orvos eme szabadsága, meddig terjed, s milyen feltételek teljesülése esetén érvényesíthető.

Az egészségügyi törvény szerint az orvos által szabadon választott beavatkozás első feltétele az, hogy az orvos olyan alternatívák közül válasszon, amely választás során érvényesülnek „a szakmai szabályok, így különösen a tudomány mindenkori állását tükröző és bizonyítékokon alapuló szakmai irányelvek, ezek hiányában a megalapozott, széles körben elfogadott szakirodalmi közlésekre vagy szakmai konszenzusra támaszkodó szakmai ajánlások” (az 1997. évi CLIV. törvény 119. § 3. bekezdés b) pontja). További feltétele a választásnak, hogy a beavatkozás kockázata kisebb legyen az alkalmazás elmaradásával járó kockázatnál, illetőleg a kockázat vállalására alapos ok legyen.

Kérdésként merül fel: vajon megengedhető-e, hogy az orvos olyan kezelést válasszon, ami eltér a szakmai konszenzustól, szakmai irányelvektől? Mi történjen akkor, ha például az adott kórház vagy egy adott ország szokásai, szabályai eltérnek egy másik kórház vagy másik ország szabályaitól? Mit tegyen akkor, ha a szakmai protokollban leírt kezelés kapcsán megjelenik egy nemzetközileg is elismert vezető orvosi szaklapban egy olyan kutatáson alapuló eredmény, amely megkérdőjelezi az adott protokollban szereplő kezelés hatásosságát?

Nehéz a kérdésekre általánosságban egyértelmű választ adni, s épp a fenti kérdések is jogossá teszik azt, hogy az orvos szakmai tudása alapján egyénileg is mérlegelhessen egy adott kezelés választása kapcsán. Fontos szempont ugyanakkor az is, hogy a beteg oldaláról is bizonyíthatóan kedvező kockázat-haszon aránya legyen a választott kezelésnek, tudván azt is, hogy a különböző típusú károk és hasznok nem mindig fejezhetők ki számokban, s nem is mindig mérhetőek össze egymással – gondolhatunk például arra, hogy a látás elvesztése, mint kár és a túlélés meghosszabbodása, mint előny sokak számára nehezen mérhetők össze.

A kezelés megválasztásának szabadsága azért is lényeges, mert az orvostudományi kutatások alapján szinte soha nem találunk olyan kezelést, ami a kutatásban részt vett összes betegnek használt volna. Jó esetben a betegek döntő többségének, tehát mintegy 60-80%-ának hasznos volt a kezelés, de ez egyúttal azt is jelenti, hogy a betegek egy jelentős része számára haszontalan vagy kifejezetten káros az adott beavatkozás, amit a szakmai protokoll ajánl. Az igazi, személyre szabott orvoslás titka és művészete pont abban áll, hogy valamiképpen meg tudjuk érezni azt, hogy az adott beteg számára mi lenne a lehető legjobb alternatíva akkor is, ha erre nincs pontos szakmai bizonyíték.

A kezelés szabadságának másik törvényi feltétele szerint az adott kezelést az orvos csak akkor választhatja, ha a beteg a választott beavatkozáshoz megfelelő tájékoztatás után beleegyezést adott. Az orvosnak eme joga tehát a beteg döntésének függvénye, a beteg akaratával szemben nem érvényesíthető: amennyiben a beteg megértette a beavatkozás fontos elemeit, különös tekintettel azokra, amelyek számára is fontos következményekkel járnak (például a munkából való kiesés ideje, a várható szenvedés és rokkantság mértéke), akkor az orvos elvégezheti az általa választott beavatkozást.

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy az orvos csak az általa választott beavatkozást ismerteti a beteggel, hanem a szakmában elfogadott összes lehetőséget, s ez után természetesen elmondhatja, hogy véleménye szerint melyik a legkívánatosabb, azonban a végső döntés joga – az egészségügyi törvény és a tájékozott beleegyezés etikai normája alapján – a páciens kezében van.

A szakirodalomban mindezek alapján immár nem is a betegek beleegyezéséről, hanem a beteg és az orvos közös döntéséről beszélnek, ami kifejezi, hogy az orvos nem egyszerűen kiválasztja a beteg számára megfelelő kezelést, amibe a betegek beleegyeznek vagy sem, hanem az orvos és betege a beteg egyéni szempontjait és értékeit figyelembe véve közösen beszélik meg és kristályosítják ki az orvos számára szakmailag vállalható és a beteg számára legjobbnak tartott alternatívát. Ez a közös döntéshozatal különösen fontos olyan esetekben, amikor a betegek együttműködése a kezelésben meghatározó.

A napjainkban gyakori krónikus betegségek esetében szükségessé váló hosszan tartó kezelések esetében a jó kommunikáció, a betegek tájékoztatása és a döntésbe való bevonása nemcsak a betegek méltóságának tiszteletét jelenti, hanem a terápia hatásosságát is növelheti. A közös döntéshozatal különösen akkor fontos, ha a beteg kezelését illetően több, egymástól eltérő alternatíva létezik, s amelyek a beteg életminőségét, várható szenvedését illetően egymástól lényegesen eltérnek (például konzervatív vagy műtéti kezelés, laparoszkópos vagy kiterjesztett nagy műtét).

Láthatjuk, hogy a jog nem képes minden élethelyzetre megfelelő pontossággal iránymutatást adni, ezért alapvetően fontos, hogy az orvos döntése során a jogi és etikai normák szellemét szem előtt tartsa. Ily módon a szakmai szabályoktól, a protokolloktól, a szakmai konszenzuson alapuló kezeléstől való eltérés esetenként jogos lehet, ha azt a beteg egyéni állapotát figyelembe vevő szakmai döntéssel indokolni tudjuk: az orvostudomány kutatási eredményei és a saját szakmai tapasztalatunk alapján meg tudjuk indokolni, hogy az adott esetben miért tértünk el például a szakmai irányelvekben ajánlott kezeléstől. Ugyanakkor alapvető fontosságú egyrészt az is, hogy a páciens pontosan megértse, hogy miért gondolja orvosa azt, hogy a konszenzustól való eltérés számára előnyös, másrészt ezzel egyetértsen, sőt ezt a döntést tartsa a legjobbnak saját maga számára.

 A cikk eredetileg az eConsilium c. folyóiratban jelent meg. A cikket a szerző és a folyóirat engedélyével vettük át. 

A borítókép forrása: http://www.medicalnegligencelondon.co.uk